A kezdetek (1681-1703)

Pálffy János katonai pályafutását önkéntesként kezdte a Neuburgi, majd az isenburgi gyalogezred kötelékében. Bár csak rövid ideig szolgált itt gyalogosként, elsajátította azokat az alapvető ismereteket, melyeket később kiválóan alkalmazott.

Még ebben az évben átkerült nagybátyja vértesezredébe, ahol 1684-ig zászlós volt. Ennek az ezrednek a tagjaként ügyelt a király biztonságára az 1681-es soproni országgyűlésen.[1]

A tűzkeresztségen 1683-ban, Érsekújvár sikertelen ostromában esett át. Miután Lotharingiai Károly visszavonta hadait Magyarországról, a Pálffy-ezred a főparancsnok mellett maradt. A szeptember 11-12-én lezajlott bécsi csatából Pálffy János is kivette a részét, meg is sebesült az ádáz ütközetben. Ekkor ismerkedett meg későbbi patrónusával és jó barátjával, Savoyai Jenővel.[2]

A továbbiakban részt vett a párkányi és a váci csatában, valamint Esztergom sikeres és Buda 1684-es sikertelen ostromában. Vitézségének elismeréseképpen 1684-ben kapitánnyá léptették elő.

1686-ban ezredével ismét Buda alatt találjuk. Az ostromban négy Pálffy vett részt: Pálffy János Károly és a három testvér: Miklós, Ferenc és János.[3] A keresztény hadak észak és dél felől fogták körbe a várat és kezdték meg az ostromot. Lotharingiai Károly a lovasságot Pálffy János Károly irányítása alatt Székesfehérvár környékére küldte.[4] Augusztus elején egyre több hírt lehetet hallani a felmentő sereg érkezéséről, így a főparancsnok visszarendelte a lovasezredeket. 14-én a törökök támadást indítottak a Szent Pál-völgy felől, Petneházy magyarjai és Lodron horvát lovasai keményen ellenálltak, de a túlerő miatt hátrálni kezdtek. A főparancsnok segítségükre küldte a Bercsényi-huszárokat, valamint Pálffy Jánost és Taaffé-t három-három lovasezred élén. Mint láttuk a fiatal Pálffyra egyszerre három ezredet bíztak, ebből is kiderült, hogy megbíztak benne. Nem is csalódtak. Másnap nagy megtiszteltetésben részesült. „Ma (aug. 15.) a herceg Őfelségének [Lotharingiai Károly] harminc-egynéhány zászlót ajándékoztak, melyet gróf Pálffy Jánosnak, a Pálffy tábornok ezredének lovaskapitánya útján az udvarba küldött a császárnak…”[5] Ezáltal az udvar is megismerhette a fiatal grófot. Pálffy később visszatért a táborba. A szeptember 2-án lezajlott utolsó rohamban pedig testvérei, Miklós és Ferenc tűntették ki magukat.

Az ezt követő hadjáratokból is jelentősen kivette a részét. 1687-ben a nagyharsányi csatában elvesztette bátyát, Ferencet.[6]

Még ebben az évben feleségül vette Czobor Ádám lányát, Teréziát. Az após Zrínyi Miklós alatt tanulta a hadimesterséget, ezt most mind átadhatta vejének. Pálffy ezután a Czobor által 1688-ban felállított két lovasezred egyikének alezredese, majd ezredese lett.[7]

Ugyanebben az évben Lotharingiai Károly hadsegédje. 1688 és 1693 között a balkáni fronton harcolt előbb a „kék herceg” (Miksa Emmanuel), majd „Türken Louis” (Badeni Lajos) alatt.

1693. április 3-án vezérőrnagyi (Generalwachtmeister) kinevezést kapott.[8] Még ebben az évben János Frigyes würtembergi herceg becsmérelte a magyar lovasságot (melyet a császári csapatok sosem nélkülözhettek), ezért Pálffy János, hogy megvédje a magyarok becsületét párbajra hívta ki a herceget. A párbajt a korban pisztollyal, majd karddal bonyolították le. Ezúttal ez előbbire nem került sor. A herceg lövése csupán súrolta Pálffy kalapját, a gróf viszont pontosan célzott.[9] János Frigyes a császári család rokonságához tartozott, így a „győztesnek” menekülnie kellett. Pálffy a megtorlás elől Lengyelországa szökött. Milyen érdekes, hogy minden magyar, aki a császár miatt kényszerül külföldre (Bercsényi, Rákóczi) északi szomszédunknál talál menedéket. Végül családja közbenjárásának köszönhetően hazatérhetett.

1697-ben már Savoyai oldalán vett részt a hadműveletekben, feladata az volt, hogy lovas kötelékeivel biztosítsa az összeköttetést Rabutin erdélyi hadai és a fősereg között.

A török háború lezárulásával a rajnai és az itáliai hadszíntereken találjuk. 1700. január 26-án altábornagyi kinevezést nyer és ezredét német vasasezredre cseréli fel.

II. Károly spanyol király halála miatt 1701-ben kitört a Spanyol-örökösödési háború. XIV. Lajos francia-bajor csapatai álltak szemben a Habsburg-Angol-Holland szövetség hadaival. Pálffy 1700 és 1701 között Savoyai alatt Itáliában harcolt a francia csapatok ellen. Az 1701. július 9-én lezajlott capri csatában nagy érdemeket szerez a győzelem kivívásában.[10] 1702-ben I. József császár személyes kérésére a rajnai frontra vezényelték. Landau ostrománál tovább öregbítette hírnevét, majd Ulm környékén hadakozott a bajorokkal.

1703-ban kitört a Rákóczi-szabadságharc, és az uralkodó ennek nyomán hazarendelte Pálffyt.

Szerepe a Rákóczi-szabadságharcban (1703-1710)

Az 1697-es esztendőben még javába folyt a törököt kiűző háború, ám a jobbágyok már egyre kevésbé bírták a forspont és a portio teljesítését. Ennek következtében a hegyalján felkelés tört ki a helyi jobbágyok vezetésével. A császári seregek nagy része a déli határon harcolt a törökök ellen, így a magyar földesurakra hárult a csapatok toborzása. Ebben jelentős szerepet vállalt Pálffy János, ugyanakkor olyan főurakat is találunk köztük, akik később a Rákóczi-szabadságharcban játszottak fontos szerepet (Bercsényi, Károlyi).[11] A felkelést ugyan hamar elfojtották, ám a kialakuló főúri szervezkedés előrevetített egy komolyabb megmozdulást.

Ennek vezetőjévé Bercsényi és a bécsújhelyi börtönből kiszabaduló II. Rákóczi Ferenc lett. Lengyelországból kapcsolatba léptek XIV. Lajos francia királlyal, aki támogatásáról biztosította őket. Az eseményeket felgyorsította, hogy a Brezánban tartózkodó fejedelemhez magyarországi jobbágyok érkeztek és felkérték ügyük felkarolására (1703). A helyzet mindenképpen ideális volt, hiszen Magyarországon ekkor csak egyetlen császári ezred állomásozott (Montecuccoli), de ez is útban volt a rajnai frontra. Rákóczi bevonult az országba és a folyamatosan szaporodó hadai segítségével hamar teret nyert.

Ennek hatására Lipót Magyarországra rendelte Pálffy János altábornagyot. Egyes vélemények szerint Savoyai Jenő már ekkor Pálffyt akarta kinevezni fővezérnek, ám a császár környezete magyar származása miatt nem bízott benne.[12] Végül a Haditanács Siegbert Heister kinevezése mellett döntött. Pálffy János 1704. január 14-én elfoglalhatta a horvát báni széket. Az volt a feladata, hogy csapatokat toborozzon és segítse a főparancsnok hadműveleteit.

Időközben Károlyi Sándor 1704. január 11-én átkelt a Dunán és 5000 emberével megkezdte a Dunántúl felszabadítását.[13] A kezdeti sikerek után a császári ellentámadás azonban meghátrálásra késztette Károlyit. A Dunán való átkelés közben, csapatai egy része eltévedt a sötétben, ezeket másnap Pálffy felszámolta.[14]

Ez év májusában lovassági tábornokká léptették elő.

A hadműveletek súlypontja május közepére a Felvidékre tevődött át. A kuruc hadak három tömbben helyezkedtek el. Bercsényi (10 000 fő) a Garam keleti partján, Károlyi (4000 fő) Nyitra megyében, míg Ocskay 1000 emberével a Kis-Kárpátok ás a Morva folyó közt foglalt állást. A császáriak fővezére, Siegbert Heister (4500 fő) Komáromból arra utasította a Szakolcánál álló Ritschant (4000 fő), hogy csatlakozzon Pálffy (2000 fő, Nagyszombat) csapataihoz.[15] A tervet két tényező hiúsította meg. Egy másik kuruc sereg ismét bevonult a Dunántúlra, ennek következtében Heisternek ellenük kellett vonulnia. Másrészről pedig Ocskay Ritschan és Pálffy között foglalt állást, nehezítve azok egyesülését. Időközben Pálffy hátrálásra kényszerült Bercsényi hadai elől, mivel nem érezte elég erősnek magát a megütközéshez, ugyanakkor ismét parancsot küldött Ritschannak a csatlakozásra. Ám mire az rászánta magát a megindulásra, Bercsényinek és Károlyinak már kész terve volt a császári hadvezér csapatainak megsemmisítésére. Így került sor az 1704. május 28-án a szomolányi ütközetre, melyben a fejedelem hadai győzelmet arattak.[16]

A császári seregek Koroncónál 1704. június 13-án vettek revansot a kuruc hadakon. Pálffy János a továbbiakban az osztrák határ mentén vett részt a küzdelemben.

1705 elején elhunyt I. Lipót német-római császár és magyar király, utóda I. József lett. Rákóczi nem fogadta el az új uralkodót, de vele szívesen kezdeményeztek tárgyalásokat a békéről. I. Józseffel még inkább megerősödött Savoyai Jenő befolyása az udvarban és ezzel Pálffy helyzete is megszilárdult. A menesztett Heister helyére az agg Herbeville tábornagy került. Az új főparancsnok feladata az volt, hogy vonuljon Erdélybe és segítse meg a várakba szorult Rabutint. Rákóczi remek tervet eszelt ki a császári sereg megsemmisítésére a Vág és a Dud vág mocsaraiban. Herbeville, a fejedelem elképzelései szerint cselekedett és serege is közel állt a véghez. Pálffy a vajai találkozón elmondta Rákóczinak, hogy már azt várták mikor érkezik a megadásra felszólító jel.[17] Bercsényi és tisztjei ügyetlensége miatt azonban Herbeville végül kimenekült a hurokból.

Rákóczinak még egyszer lehetősége nyílott arra, hogy csatára kényszerítse a császári fősereget. Az újabb csapdát Pudmericnél állította fel. A falu Pálffy birtokán feküdt, így jól ismerte a terepet. Közbelépésének köszönhetően Herbeville ezúttal elkerülte a csapdát és Pálffy erélyes lovassági támadásának köszönhetően a kurucok vereséget szenvedtek. A harc után az altábornagy elismerően szólt a fejedelem seregéről és az udvarnak írt jelentésében kiemelte, hogy már nem szabad gyülevész hadként kezelni a felkelőket.[18] Herbeville végül elérte Erdély határát és zsibói győzelme (1705. nov. 11.) után birtokba is vette az országot.

Időközben Bottyán csapatai meghódították a Dunántúlt. Pálffy az osztrák határig vonult vissza. Még ebben az évben Ocskay portyázásai során Vöröskő ellen támadt, ám Pálffy János a szülői fészek felmentésére sietett.[19]

A következő évben sikeresen veri vissza a kuruc támadásokat Sopron alól. 1706-1707-ben visszafoglalta a Muraközt és győztes ütközetet vívott (Nagymagyar) a Csallóközben.

1707-ben az új főparancsnok, Starhemberg Guido nagy volumenű hadműveletekbe kezdett a Dunántúlon. A császári csapatok egyszerre három irányból (Starhemberg, Rabutin, Pálffy) vonultak Bottyán ellen, ám ő ügyes manőverezéssel felmorzsolta őket.

Időközben a franciák sikeresen törtek előre a nyugati hadszíntéren, ennek hatására a császár újabb ezredeket irányított ellenük. Heister távollétében Maximilian Starhemberg irányította a kurucok elleni hadműveleteket.

1708-ban zajlott le a trencséni csata, mely nagyban meghatározta a szabadságharc további menetét. Ezután a kuruc hadsereg már nem tudott lábra állni.[20] Az csata után Ocskay átpártolt a császáriakhoz, az állítás, miszerint miatta vesztettek Trencsénnél egyértelműen hamis, mivel nem is vett részt a csatában.

1709. április 24-én tettei elismeréseképpen Pálffy tábornagyi rangot kapott, s szóba került titkos tanácsosi kinevezése is.[21] Még ebben az évben Rákóczi helyét elfoglalva Sáros megyei főispán lett.

A szabadságharc kifulladását jelzi Csáky Imréhez írt levele: „Hacsak 1000 lovasom volna, mind át tudnám űzni a kurucságot hitemre, de nincs elég ember… Akármerre fordulok maroknyi néppel is, mindenütt szalad előttem. Berchenyinek alkalmas leveleit elnyertem, melyekbűl minden csalárdságokat kitanultam, maga is megvallja, csak biztosítás minden dolog.”[22] Ezen kijelentése abban az összefüggésben érdekes, hogy ő elismerte a kurucok hadi teljesítményét, ám ha ekkor így nyilatkozott róluk, akkor sejteni lehet, hogy a kurucok már nem úgy harcoltak, mint a felkelés zenitjén.

A császári csapatok egyre inkább a keleti határ felé szorították vissza a kuruc csapatokat. Rákóczi 1710-ben még egy utolsó ellentámadást kísérelt meg (Romhány, 1710. jan. 22.), de ez már nem változtatott a helyzeten. Pálffyt 1710. március 28-án a felső-magyarországi hadak parancsnokává nevezték ki. Rövid időn belül elnyerte az országos főparancsnokságot is.

Trencsén 1708. augusztus 3.

1708 tavaszán Rákóczi haderejét Egerben készítette fel az elkövetkezendő év hadjárataira. Az volt a terve, hogy elit hadseregét a sziléziai határra vezényli és felveszi az összeköttetést a porosz trónörökössel, akit magyar királynak szánt.[23] Tervét egyelőre még Bercsényinek sem árulta el. Az ismét fővezérré kinevezett Heister értesülve a kurucok csapatmozgásairól, Pálffy csapataival egyesülve a Csallóközbe vonult és Viardot is csatlakozásra utasította.

Rákóczi végül feltárta terveit alvezérei ellőtt, ám azok csak rövid távon gondolkoztak és saját érdekeik szerint akarták felhasználni a sereget. A fejedelem végül rászánta magát egy Viard elleni akcióra.[24] A császári hadvezér azonban jól kiépített sáncokban fogadta a kurucokat és időközben Pálffy és Heister is elindult északnak. Ekkor a fejedelmet előbb Lipótvár, majd Trencsén ostromára vették rá. Heister, Viardot előreküldve maga is elindult Vágújhely felé. Olyan információt kapott ugyanis, hogy a kuruc sereg két oszlopban vonul Trencsén irányába.[25] Ágyúit és málháját hátrahagyva, csupán lovasságával vonult Rákóczi ellen.

A fejedelem augusztus 2-án állást foglalt a Turna-Hamri-Lehota-Szoblahó vonalon (lásd térkép a mellékletben-a szerk.). Rákóczi nem számított ütközetre, ezt Emlékirataiban is megemlítette:” Nem volt magától érthetődő elhinni, hogy e tábornok 2000 lovassal és néhány, Pálffy alá rendelt rác századdal meg akarjon támadni minket.”[26] Heister délkeleti irányból közelített, és mikor először összecsapott egy kuruc őrjárattal, azt hitte, csupán Bercsényi lovasságával áll szemben.

Mielőtt továbbmennénk nézzük meg a két sereg létszámát és állapotát. A kuruc csapatok 14-15 000 fő 14 ágyú. A katonák többsége pihent volt és várták a harcot. Ezzel szemben a császáriak mindössze 5200 lovassal vonultak fel, akik a hosszú menetelés után igen fáradtak voltak. [27]

Rákóczi bal szárnyán az auxiliáris lovasság helyezkedett el a Turna falutól Délre. A gyalogság és az udvari hadak, La Mothe irányításával a Hamri-Lehota közötti térségben, a 14 ágyú fedezete alatt foglalt állást. A jobbszárnyat (mezei hadak) Pekry Lőrinc vezette.

Heister Nyugat felől érkezve elvonult Turna előtt. Megállapította, hogy a kurucokat nem lehet biztos állásaikból kimozdítani, ezért oldalát mutatva Trencsén felé vonult.[28]

Rákóczi mindezt látva, utasította a jobbszárnyon lévő Pekryt, hogy támadja oldalba az elvonuló császáriakat. Az erdélyi hadvezér a rossz talajviszonyok miatt igen nehezen indult meg, majd a már félig végrehajtott műveletet megszakította és visszavonulást rendelt el. „Pekry szánalmasan végrehajtott hadmozdulata adott okot Pálffynak arra, hogy figyelmeztesse Heistert: e lovasság magatartása nem látszik nagyon szilárdnak, s próbálkozásképpen kockázat nélkül lehetne ellenük küldeni a rácokat, egy-két svadron támogatásával.”[29] Pálffy támadását siker koronázta, a kuruc jobbszárny megfutott és magával rántotta a feltartóztatásukra küldött reguláris ezredeket. Heister általános támadása után a centrum rövid védekezés után meghátrált, a fejedelem megpróbálta megállítani csapatait, ám ő is majdnem holtan maradt a csatatéren. Ami ezután következett, Pálffy szavait idézve, csak mészárlásnak lehet nevezni. A kurucok közel 3000 főt veszítettek, a császáriak mindössze 160 embert.[30]

A csatát értékelve egyértelműen Pálffyt kell kiemelnünk. A magyar lovassági tábornok remek érzékkel vette észre a mezei hadak bizonytalanságát és „vércseként” csapott le rájuk. Heister csak akkor határozta el magát az általános támadásra, amikor Pálffy már elintézte a munka nagy részét.

Az 1716-1718-as török háború

A Spanyol-örökösödési háború lezárultával az új császár-király, III. Károly a Haditanács elnökének (Savoyai Jenő) ösztönzésére Kelet felé fordította figyelmét. Velence már 1714 óta háborúban állt az újra erőre kapó Oszmán Birodalommal. A törökök gyors hadjárataik révén visszafoglalták Moreát (Peloponnészosz). A kereskedő köztársaság a Habsburg Birodalom segítségét kérte. Bécsben úgy értékelték, hogy küszöbön áll egy török támadás Magyarország ellen, ezért megkezdték a felkészülést a háborúra.[31] Mindezt felgyorsította XIV. Lajos francia király halála, ezzel ugyanis megszűnt az örök ellenség Nyugaton, és a Habsburgok szabadon kezdhettek háborúba Keleten. 1716. április 13-án a császár szövetséget kötött Velencével és a szultánt a karlócai béke megszegésével vádolta meg.[32]

Savoyai Jenő az ország több pontján gyülekezőtáborokat jelölt ki. A futaki tábor parancsnoka Pálffy János lett. Az összevont császári haderő Péterváradnak vette az irányt. A főparancsnok Pálffyt küldte ki 3000 lovassal felderítésre. A tábornagy Karlóca magasságában egy 15 000 fős török csapatba botlott, és megütközött vele. Négyórás összecsapás után a császáriak nagy veszteségeket szenvedve (400 halott, 300 sebesül) visszavonultak. Savoyai átkelve a Dunán a péterváradi sáncokban foglalt állást. A török sereg hosszú tanácskozás után szintén Pétervárad felé vette útját Damad Ali nagyvezír vezetésével. Az augusztus 5-én lezajlott csatában a császáriak nagy diadalt arattak.

Savoyai Jenő nem érezte magát erősnek arra, hogy Belgrád ellen vonuljon, ezért inkább Temesvár felszabadítását tűzte ki célul maga elé.[33] A fővezér Pálffyt egy erősebb lovas kötelékkel a Temes-vidék központjába irányította. A tábornagy Zentánál kelt át a Dunán és augusztus 21-én ért célt. Savoyai négy nappal rá érkezett meg.[34]

Temesvár erődrendszere több részből állt. Központban a város és a vár, mindezt Észak felől a Nagypalánk fedezte. Tovább nehezítette az ostromot a mocsaras talaj és a patakokkal szabdalt vidék.

A védősereg 14-15 000 főből állt, a fanatikus Musztafa pasa vezetése alatt.

A császári sereg körülzárta Temesvárt. Az északi oldalon Savoyai Jenő helyezkedett el 65 zászlóaljjal és 10 lovasezreddel. Délről Pálffy János 22 lovasezrede biztosította az ostromlókat az esetleges felmentő sereggel szemben. A tényleges ostrom szeptember 2-án kezdődött, a hadműveleteket hátráltatta az ostromtüzérség hiánya, mely csak igen lassan érkezett meg Budáról.

A török felmentő sereg (28 000 fő) szeptember 22-én támadta meg a Pálffy-csoportot, a hosszú küzdelemből végül a császáriak kerültek ki győztesen. Az ostrom tovább folytatódott és Pálffy színlelt támadásokkal remekül vonta el a védőket a tényleges támadási pontról. A rommá lőtt Temesvárt végül október 13-án adták át a törökök.[35]

A város elestével az egész Temes-vidék a császár kezébe került. A térséget nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem önálló kerületté szervezték, és élére Mercy lovassági tábornokot nevezték ki.

Időközben a bujdosó kuruc vezérek (Bercsényi, Esterházy) a török oldalán újra szervezkedni kezdtek, ám hadbahívó pátensük visszhang nélkül maradt. Bár Rákóczi is kimozdult franciaországi magányából, mire megérkezett, már minden eldőlt.

1717-ben sor került Nándorfehérvár visszafoglalására. A császári hadak (100 000 fő) a dunai flottillával karöltve átkeltek a Dunán, és hozzáfogtak az „utolsó” török végvár ostromához.[36] Az oszmán felmentő sereg sem késlekedett és beérkezése után ostrom alá fogta a császári hadak circumvallatiós vonalát. Savoyai augusztus 16-án küldte támadásba csapatait. A Pálffy által irányított jobbszárny eredményes támadása meghátrálásra késztette az oszmán balszárnyat. A köd miatt a császári gyalogság eltévedt, ezáltal rés keletkezett az arcvonalban. Miután felszállt a köd, Savoyai intézkedett a hadsorok helyreállítása céljából. A győzelmet ismét a császári hadak szerezték meg, és ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pálffy János tábornagy.[37] Pálffy legnagyobb sajnálatára a csatatéren lelte halálát fia, az ifjabb János és bátyja hasonló nevű gyermeke is.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Pálffy a háború összes csatájában kulcsszerepet játszott, öregbítve ezzel a magyar vitézséget.

Katonai pályafutásának egyetlen hiánya, hogy nem vezetett önálló hadjáratot. Erre ugyan lehetősége nyílt volna az 1737-1739-es török háborúban, de a dinasztikus érdekek közbeszóltak.[38]

Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy ő volt a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezére.