Bevezetés

Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságkötésével megindult az egységes Spanyolországgá válás folyamata a hispániai félszigeten. Ez az egységes állam immáron könnyebben szálhatott szembe a muzulmán mórokkal. 1492-ben a spanyol csapatok bevették Granadát, megszűntetve ezzel a mórok uralmát a félszigeten.[1] A hosszú harcok alatt kialakult egy spanyol hadsereg, mely némi változtatással a 16. században a hadszínterek „királyává” vált.

Mielőtt részletese taglalnánk a spanyol hadsereg felépítését, nézzük meg mikét kerekedett felül a gyalogság a lovasságon, a hadszíntereken. A svájci gyalogság a 14. századtól kezdve kezdte visszaszerezni a gyalogság tekintélyét a lovassággal szemben. A pikákkal felszerelt svájciak helyébe a 15. század végére felzárkóztak a német landsknechtek, akik immáron kézi tűzfegyverekkel voltak felszerelve. A technika fejlődése is a gyalogság előtérbe kerülését segítette elő.[2]

A spanyol katonaság a mórok elleni háború idején főleg gyalogosan harcoltak, remekül alkalmazkodva a helyzethez és az ellenfélhez. A gyalogos szolgálatot teljesítő fiatal spanyol nemest hidalgónak nevezzük, a következő fejezetben még visszatérünk rájuk.[3] Spanyolországban a nemesség már nem „ódzkodott” gyalogosan harcolni.

A 15. század végén lépett fel a tehetséges Gonzalo de Cordoba, aki itáliai hadjárata alatt modernizálta a spanyol hadsereget.[4] A „Nagy Kapitány” átvéve Machiavelli elgondolásait, átültetve azokat a gyakorlatba. Kihasználva a technika fejlődését megnövelte a tűzfegyverek számát, ugyanakkor minden spanyol gyalogos övén ott lógott az elmaradhatatlan kard is. A pikás svájciakkal szemben, így tetemes előnyhöz jutott. A svájci és a spanyol sereg összehasonlításakor eszünkbe jut a makedón-római párhuzam, hiszen ott is lándzsások álltak szemben a hajítódárdával illetve kardal harcoló harcosokkal. A spanyol hadseregben a 16. század elejére kialakult egy új taktikai egység, mely hosszú ideig meghatározó tényezője volt a csatatereknek, ez a tercio.

1.1.          A toborzás

Mielőtt közelebbről megismerkednénk a gyalogság típusaival és a tercio szerkezetével, vizsgáljuk meg miként zajlott a toborzása spanyol hadseregben.

Először is a kormányzat szerződést köt a toborzótisztel, aki bejárva a vidéket összegyűjti a katonákat.[5] Ezt a toborzási módszer még a 18. század elején is megtalálható, például a Habsburg birodalomban.

De kik léptek be a hadseregbe?

A hosszú háború után sokan hazatértek otthonaikba, ám mivel nem tudták maguk és családjuk számára biztosítani a megfelelő élétfeltételeket, ismét katonának álltak. Emellett szívesen vállaltak katonai szolgálatot a nemesi családok másod-, harmad szülött ifjai is, mivel nekik nem jutott föld az atyai birtokokból.[6] Ezeknek a fiataloknak két választása maradt: katonai vagy egyházi pálya. Az előbbit jobban preferálták. Rajtuk kívül megtalálhatjuk a társadalom aljanépét, bűnözőket és gyilkosokat, akik a törvény elől menekültek a hadsereg kötelékeibe. Akadtak olyan emberek is, akik pusztán becsvágyból vállaltak katonai szolgálatot.

Az idők folyamán kialakultak a jól bevett toborzási területek, ezek közé tartozott Baszkföld, a szárd területek, Galícia, Kasztília, a kontinens belsejében pedig Tirol, Bajorország és Magyarország.

Ha a kapitánynak sikerült felállítania a terciót, mustrán kellett számot adnia a létszámról. Az ellenőrzést három ember végezte, a contador, a veedor és a pagador, ők állapították meg a kifizetendő zsold összegét, melyet később bevezettek a tercio zsoldkönyvébe.

A terciót általában általában toborzási területéről nevezték el.[7]

A mustra után a katonákat kemény kiképzés alá vetették, hogy bármilyen körülmények között boldogulni tudjon a hadszíntereken. A spanyolok kezdetben svájci kiképzőtiszteket alkalmaztak, később azonban már saját embereikre bízták a katonák felkészítését.[8]

1.2. A tercio katonái    

 A spanyol katonaság legnagyobb előnye az volt, hogy remekül ötvözte a különböző fegyvert használó katonákat.[9]

Kezdetben a pikával felszerelt harcosok voltak fölényben. Ők svájci mintára harcoltak, ugyanakkor lándzsájuk rövidebb volt, hogy könnyebben manőverezhessenek. A pikásokat két részre osztották, a mellvértben küzdő duplazsoldosokra és a páncélzatot nem viselő pikásokra. Mindkettő fején moriont viselt, mely kiváló védelmet nyújtott a szúrással és a vágással szemben is. Fegyverzetüket a hosszú, szúrásra alkalmas rapier vagy egy rövidebb vágókard egészítette ki.[10] Ha lovasság támadt rájuk, pikájukat 45°szögben tartva a lovak szügyét célozták meg. Amennyiben gyalogsággal kerültek szembe vállmagasságba emelték a pikát.

Egy rövid ideig az egyszerű szálfegyveresek is a tercio részei voltak, ám az idő múlásával a tűzfegyveres gyalogság átvette a helyüket.

A kézi tűzfegyverek első generációjához tartozott az arkabúz. Ez a fegyver valójában egy 1,06 méter hosszú 5-10 kilós szakálas puska volt. Bár a töltési folyamat igen nehézkes volt, a tanulékony spanyol gyalog hamar elsajátította a mozdulatsort. Az arkabúz lőtávolsága 100-200 méter között mozgott, ám találati pontossága igen gyenge volt. Ugyanakkor kiválóan lehetett alkalmazni a tömör svájci négyszögekkel és a lovassági rohamokkal szemben.[11] A lövész vállán lógott a tölténytartó és az elmaradhatatlan kard. [12]

A16. század elején fejlesztetté ki a kovaköves muskétát. Ez a fegyver ugyan hosszabb és nehezebb volt, mint az arkabúz, de jobban lehetett vele célozni. Lövéskor egy villára kellett támasztani, majd a gyors újratöltés után ismét lehetett tüzelni vele. A muskétás morion helyett immáron széles karimájú kalapot viselt, oldalán tölténytartó és kard. Ez utóbbi nélkülözhetetlen maradt a lövészek számára a szurony feltalálásáig.

Bár az egyenruhát csak 1660-ban vezették be a spanyol hadseregben, minden katona ruháján látható volt a tercio jelvénye, a burgundi kereszt.[13]

1.3.          A tercio szerkezeti felépítése

A tercio keretszáma kezdetben 3000 fő volt. Arányait tekintve 1500 pikás, 1000 szálfegyveres és 500 arkabúzos tartozott bele. A szálfegyvereseket, mint már említettem újabb lövészekkelv cserélték fel. A pikások száma az idők folyamán szintén csökken és a 18. század elején már egyet sem találhatunk a hadseregekben. A tercio létszáma soha nem érte el azonban a 3000 főt, sőt a 17. század második felére az ezret is alig haladja meg, de erről majd később.

A tercio alapfelállása a következőképpen vázolható: középen szabályos négyszög alakzatban álltak fel a pikások, a négyszög csúcsain, bástyaszerűen arkabúzosok sorakoztak fel. További arkabúzos egységek fedezték a pikások oldalát, míg a muskétások az elülső két „bástya” között foglaltak állást. Ezt a formációt cuado de Terreno-nak nevezzük.[14]

Mielőtt tovább mennénk, meg kell emlékeznem az arcvonal előtt elhelyezkedő lövészekről. Az ő feladatuk az volt, hogy sortüzükkel megbontsák az ellenséges hadsorokat, védelmüket félpikás (sponton) egységek biztosították. Megállapíthatjuk tehát, hogy feladatuk megegyezik a római velitesek tevékenységével.

A tercio könnyedén alkalmazkodott a terep adta viszonyokhoz. Ha szűk területen kellett harcolnia, vagy az ellenség mély oszlopokban állt fel ők is szűkítették soraikat. Ilyen esetben az arcvonal 25 főre (23,4m) csökken, ugyanakkor a sorok száma 25-re nő (54m). Ezt a formációt El gente-nek nevezzük. Ha viszont a bekerítést elkerülendő széthúzzák az arcvonalat, 45 fő kerül egy sorba és 16 egy oszlopba. Ennek neve: El Prologado de Gran Frente.[15]

Külön meg kell emlékeznünk a tercio menetoszlopáról. Legelöl halad a könnyűlovas járőr, aki felderíti a terepet. Őt követi a tercio első arkabúzos százada, ezt követően muskétás és arkabúzos egységek következnek. Ezt követve jön a pikások fele, a zászlók, majd a pikások másik fele. Mögöttük arkabúzos egységek következnek a málhával a hátukban. A sort a tercio második arkabúzos század zárja. A menetoszlop szárnyait további könnyűlovas egységek fedezik.[16]

A 17. században a tercionak alkalmazkodnia kellett az ellenséges seregek újításaihoz. Növelik a puskások számát a tercio létszámát, viszont csökkentik. A tisztek létszáma, azonban változatlan maradt, növelve ezzel az egység irányíthatóságát. 1635 után egy tercio 153 tisztből és 1057 legényből állt.

Megváltozott az egységek felállása is. A zömében muskétás lövészek immáron a pikások oldalán helyezkednek el. Az alakzat mélysége helyett az arcvonal szélességére teszik a hangsúly, növelve ezzel a tüzérség hatékonyságát. Ismételten újabb formációkat találnak ki, ugyanakkor felhasználják riválisaik ( például a hollandok) újításait is.

Most térjünk át egy kisebb szerkezeti egységre, a századra. Kezdetben a tercio 10 egyenként 300 fős századból állt (8 pikás, 2 arkabúzos). Az idő múlásával változtattak ezen, ezután immáron 12 századból tevődött össze a tercio, de egy században már csak 250 fő szolgált. Mostanra már kiderülhetett, hogy voltak külön pikás és arkabúzos századok. Nézzük meg milyen összetételűek voltak ezek:[17]

Mint ahogy a táblázatból is kitűnik a spanyolok még a századok szintjén is ötvözik a különböző fegyverrel harcoló katonákat.

A 17. században a századokat is átszervezték. Egy tercio immáron 15, 200 főből álló századból tevődött össze. 1633-ban vezették be a spanyol hadseregben az ezredszintű kötelékeket.[18] A századokat escuadrákra tagolták, mely maximum 25 főből állt, élén a caboval. Egy 250 fős században tehát, 10, míg a 300 fős század esetén 12 cabo szolgált. Mindezek mellett léteztek nem hivatalos alegységek, melyek a katonák közti morál javítását szolgálták.

1.4.          Tisztikar       

A tercio nem csupán taktikai, hanem adminisztratív egység is volt egyben. Az egységek szerkezete és tisztikara messze fölülmúlta a kor többi hadseregének szervezeti felépítését.

A tercio élén az egység parancsnoka, a Maiestro de Campo volt. 8 fős testőrsége segítette teendői ellátásában. Mindemellett, ő volt a tercio első századának parancsnoka. A rómaiaknál ez hasonlóan működött, ott a rangidős centuriót primi pilusnak nevezték.

Helyettese az El Sargento major volt a tercio taktikai szakértője. Ő határozta meg a vonulási útvonalakat, stratégiai hadmozdulatokat. Feladatköre tehát a mai vezérkari főnökéhez hasonlított. Mindemellett ő irányította a tercio második századát.

A pénzügyeket a fiscal militare intézte, aki amolyan hadi questor volt. Az ő feladata volt a zsold kiosztása, az élelem megvásárlása és a szálláshely biztosítása. Munkáját 3 fő segítette.

A tercio belső rendjéért a barrachel de campona felelt. Az ő feladatát leginkább a katonai rendészetéhez hasonlíthatnám ( USA: Military Police). A munkakörében 6 fő segítette.

A tercio lelki életéért a chief chaplan felelt. Mint tudjuk a spanyolok igen vallásosak voltak és, így teljesen természetes volt számukra, hogy papok is voltak a hadseregben. A lelki felkészítés legalább olyan fontos volt a kor katonái számára, mint a fizikai. A főkáplánt két segédkáplán segítette.

Őt követte a furiel major, aki az adminisztrációs ügyeket intézte.

Az orvosi tisztet a cirujano major látta el. Feladata nem szorul magyarázatra. Munkájában több felcser segédkezett.

Utoljára hagytam a tambor majort, a dobosok parancsnokát. A zenére és ütemre való vonulás és támadás jól bevett szokássá vált az évszázadok során, így nem csoda, hogy a spanyolok is előszeretettel alkalmazták.[19]

1.5.          lovasság

Bár a spanyol hadseregben ez a fegyvernem alárendelt szerepelt játszott, mégsem haladhatunk el mellette szó nélkül. A spanyolok ezen belül is a nehézlovasság terén álltak rosszul. A hosszú mór háború során inkább fürge könnyűlovasságra volt szükségük. Ez azonban a későbbi csatákban megbosszulta magát, például Ravenna esetében.[20]

A spanyol nehézlovasság a 16. század elején mindössze 24 századból állt. Egy századba 37 nehézlovas egy zászlós és két kovács tartozott. A nehézlovasok teljes páncélzatban kardal és lándzsával harcoltak.

A könnyűlovasok (jinates) közt megkülönböztethetünk kardal harcoló reitereket, lándzsás gelandeseket, és arkabúzos lovasságot. Ez utóbbiakat a dragonyosok elődeinek tekinthetjük. [21]

II. Fülöp korában négy típust különböztethetünk meg a lovasság egységeinél: nehézlovasok, celadasok ( könnyűlovasság), herruelasok és arkabúzosok.

Mint már említettem a spanyolok közt nem voltak igazán jó lovasok főleg zsoldosokat alkalmaztak ebben a fegyvernemben.

1.6.Tüzérség    

A 15. század felére az ágyúk is sokat fejlődtek. Immáron bronzból öntötték és így sokkal használhatóbb lett. Kerekes talpra szerelve könnyebben lehetett mozgatni őket.[22] Ezzel persze megszűntek az ormótlan lövegek, melyeknek inkább csak pszichikai hatásuk volt. Az ágyúöntésben a franciák jártak az élen ők már egybeépítették a csövet és a „golyó tárat.” Az ágyúk kaliberét az uralkodók ugyan megpróbálták szabályozni, de próbálkozásaik csak a 17. század végére hoztak eredményt. Ezekről részletesebb információ a magadott Internet címen található.[23] A 1570-ben egy jó spanyol üteg 6 nehézágyúból, 2 csatakígyóból, 4 fél csatakígyóból, 12 harmad csatakígyóból és falconetből állt.

1.6.          Szövetségesek

A spanyol hadsereg nagy részét a spanyolok mellett idegen zsoldosok alkották. A legértékesebb katonák persze a hispánok voltak. Az egyik legmegbízhatóbb szövetségesek az itáliaiak voltak, nekik a vérükben volt a katonáskodás, hiszen a sok kis államra tagozódó Appennini-félszigeten állandó háborúkban edződhettek. Ők a spanyolokhoz hasonlóan tercio formációban szolgáltak. A spanyolok előszeretettel alkalmaztak íreket is, akik szintén tercióba szerveződtek. A vallonok 1602-ig ezredszintű kötelékben harcoltak, majd az egységesítés után ők is tercio formációt vettek fel. Ezek a terciok 12 egyenként 200 fős századokból álltak. A századokon belül a fegyvertípusok arány a következőképpen alakult: 6% tiszt, 49% arkabúzos, 25% muskétás, 20% pikás.[24]