Gyarmatok

Észak-Amerika és a Karibi térség (Nyugat-Indiák) gyarmatosítása következtében újabb frontszakasz nyílt az európai hatalmak háborúiban. A térségben a spanyolok, a franciák és az angolok is jelentős gyarmati területekkel rendelkeztek (102. melléklet).

A spanyoloknak főként Közép-Amerikában (Új-Spanyolország) és a Karib-tengeren (Hispaniola, Kuba, Poerto Rico) voltak gyarmataik, de övék volt egész Florida is.

A franciáknak a karibi térségben (Grenada, Martinique, Guadelupe, Santa Cruz, Nyugat-Hispaniola), a Szent Lőrinc-folyó (Arcadia), a nagy tavak (Új-Franciaország) és a Mississippi-völgyében (Luisiana) voltak birtokaik.[1]

Az angolok a karibi térség (Jamaica, Barbados, Monserat, Antigua) mellett főként Észak-Amerika keleti partjain hozták létre gyarmataikat, melyek az Appelech-hegységig húzódtak. Ezeket területi alapon három csoportba sorolhatók. New England (Massachusetts, New Hampsire, Rhode Island, Connecticut), a középső gyarmatok (New York, New Jersey, Pennsylvania) és a déliek (Virginia, Észak-Karolina, Dél-Karolina, Maryland).[2]

Érdemes még kiemelni két területet, melyek hovatartozását a franciák és angolok vitatták. Az egyik Új-Foundland, a másik pedig a Hudson-öböl térsége.

Az angol gyarmatok különböző státuszúak voltak (koronagyarmat, „tulajdonosi”gyarmat, önkormányzó gyarmat) és számos elemet megőriztek az anyaország hagyományaiból (protestantizmus-főként az angol államegyházon kívüli felekezetek-, állandó hadsereg ellenesség).

A nagyhatalmak közti konfliktus új elemekkel bővült ki az Újvilágban. A területszerzés, kereskedelmi jogok és a kalózkodás mellett számolni kellett az indiánokkal. Az őslakosok megnyerése és a velük folytatott kereskedelem igen fontos volt mindkét fél (angol-francia) számára.

Ugyan a közvetlen érintkezés okán itt szinte folyamatos küzdelem dúlt a felek közt, az európai háborúk itt is fokozták az ellenséges tevékenységet. Az Augsburgi liga háborúja (1688-1697), Vilmos király háborúja, míg a Spanyol örökösödési háború (1701-1713) Anna királynő háborúja néven vonult be az amerikai történelembe.[3]

A háború folyamán három frontszakaszt különíthetünk el: a Nyugat-Indiákon a spanyol-francia szövetség nézett szembe az angolokkal, a new englandi fronton a franciák és angolok (mindkét oldalon indián szövetségesek), a dél-karolinai szakaszon, pedig szintén spanyol-francia-indián és angol-indián összeütközésekre került sor.

4.4.1 Nyugat-Indiák

A terület igen fontos volt kereskedelmi szempontból, így nem csoda, hogy XIV. Lajos 1702. januárjában 42 hajót küldött a térségbe Chateau-renaut admirális vezetése alatt, hogy biztosítsák unokája örökségét és elősegítsék az ezüst-flotta hazatérését.[4] Az angoloknak nem volt jelentős flottájuk a térségben, ám ennek ellenére mégis megtámadták a franciákat. A Benbow admirálist, azonban több kapitánya is cserbenhagyta és így a franciáké lett a győzelem.[5] Az erősítések beérkezése után az angolokhoz került a kezdeményezés és több francia uralom alatt álló szigetet dúltak fel. Válaszként a franciák nyílt kalóz-háborút indítottak az angol kereskedelem megbénítására, ami ugyan nem sikerült, de így is jelentős veszteségeket okozott az angoloknak. 1708-ban az angol flotta Porto Bellonál ismét vereséget mért a francia flottára, akik ezután már csak kalózkodással tudták felvenni a harcot.[6]

4.4.2 Dél-Karolina

Dél-Karolina kereskedelmi szempontból igen kedvező helyen fekszik, ugyanakkor környeztében jelentős spanyol (Florida) és francia (Luisiana) birtokok találhatóak. Mindezt tovább bonyolítja, hogy mindhárom fél igyekezett a maga számára biztosítani az indiánokkal folytatott mississippi-völgyi kereskedelmet.[7][8] Az 1702-ben kiújult háborúskodás nyitányaként a franciákkal szövetséges indiánok megtámadták az angolokkal kereskedő törzseket. Válaszul Dél-Karolina kormányzója, Moore megostromolta St. Augustine-t, Florida központját. A várost felgyújtották, ám az erődöt nem sikerült bevenniük.[9] Ugyan az angolok nem jártak sikerrel, de a kezdeményezést nem engedték ki a kezükből. 1704 elején támadást indítottak a franciák és a velük szövetséges indiánok ellen az Appelech-hegység mentén és bevették Ayubale erődjét.[10] 1705-ben ismét kiújult az indián törzsek közti háború, mely szintén az angoloknak kedvezett. A francia-spanyol csapatok ugyan 1706. augusztusában partra szálltak Charlestown közelében, ám visszaverték őket.[11] Ettől kezdve az angolok folyamatos előrenyomulásban voltak és csak a békeszerződés vetett véget a harcnak. Ugyan az utrechti békében nem történik említést erről a frontszakaszról, de az egyértelműen, hogy az angolok győzelmével ért véget. 1701-ben a franciák előnybe kerültek. Iberville, Luisiana kormányzója átvette a spanyoloktól a Pensacola-öböl felügyeltét és az indián törzsekkel való tárgyalások során sikerült egy törékeny békét kötnie.

4.4.3 New England

Másként alakultak az események az északi fronton. Kanada kormányzója, Vaudreuil vezette francia és a jezsuiták által fanatizált, indiánok kezdték meg a hadműveleteket az angol területek ellen.[12] Más tényezők tekintetében is különbözött ez a frontszakasz a Dél-Karolinaitól. A New Englanhoz tartozó gyarmatok eltérő érdekeik és életmódjuk miatt nem tudtak huzamosabb ideig összefogni egy közös cél érdekében, így hiába tett meg mindent a kormányzó Joseph Dudley. A háborút kronológiailag két szakaszra lehet osztani. 1702-1709 közt a francia-indián csapatok voltak a kezdeményezők és az angol gyarmatok magukra voltak utalva. 1709 után azonban változás következett be. Az angliai kormányváltás következében a tory kormány közvetlenül is beavatkozott a gyarmatokon zajló háborúba.[13] Korábban a Marlborough-Godolphin vezette kabinet nem tartotta fontosnak az ott folyó eseményeket. Marlborough, maga európai látókörben gondolkodott (kontinens, Földközi-tenger) és egyenesen pazarlásnak nevezte, ha reguláris ezredeket Amerikába vezényeltek.[14] 1709 után azonban a tengerentúli kereskedelemben érdekelt és a flottát preferáló toryk saját dicsőségre vágytak, ezért több reguláris ezredet küldtek az Újvilágba.

1702-ben azonban ez még igen távolinak tűnt. A Maine-be betörő francia-indián csapatok ellen ugyan felállítottak egy 1100 fős milíciát, ám ez nem vehette fel a harcot a váratlanul felbukkanó és lecsapó indiánokkal.[15]

A francia tisztek által vezetett indián csapatok 1704. február 28-án felgyújtották és kifosztották Deerfieldet. A lakosságot lemészárolták, akik életben maradtak, azokat Quebecbe hurcolták.[16] Az angolokban mély sebet hagyott ez a vérengzés. Benjamin Church ezredes vezette megtorló akció eredeti célja Port Royal kikötője volt. Ez az Arcadiában elhelyezkedő település volt a fő kiindulópontja a francia kalózoknak. Az ezredes vezette csapatok, ugyan feldúlták Arcadia partvidékét, ám Port Royalt nem sikerült elfoglalniuk.[17] Mivel fegyverrel nem tudták megakadályozni az ellenséges támadásokat, Dudley követeket küldött Quebecbe, hogy tárgyaljanak a békéről. Vaudreuil, azonban az angolok számára elfogadhatatlan feltételeket támasztott (az angoloknak tilos lett volna halászniuk Új-Foundland vizein).[18]

Az indián támadások tovább folytatódtak, és egymásután égették fel az angol udvarházakat és erődöket. Ők mindig tudták hol vannak az angolok, míg azok sosem találták meg őket. 1707-ben az angolok ismét megpróbálkoztak Port Royal ostromával. A gyarmatok ezúttal is vonakodtak, de March ezredes rendelkezésére bocsátották csapataikat.[19] A hadjárat, azonban ezúttal is kudarcba fulladt és a válaszcsapás nem késett. A már említett angliai kormányváltás fordulatot hozott a háború menetében. A kabinet Vetch ezredest és Francis Nicholsont küldte Bostonba. Nagyszabású hadművelet képe bontakozott ki. Eszerint egy csapat a tengerről támadna Quebec-re, míg egy szárazföldi sereg Albany felől nyomulna Montreál ellen. Az akcióhoz 5 reguláris ezredet, 2800 milicistát és 600 szövetséges indiánt vettek számításba. Mindebből azonban októberre nem lett semmi. New Jersey csapatok helyett £3000 adott volna, míg a kvékerek befolyása alatt álló Pensylvania nem kívánt részt venni a hadműveletekben. Mindezt tetézte, hogy az Angliából várt 5 ezredet végül Portugáliába irányították.[20]

1710-ben kormányra kerülő St. John és Harley személye ismét felvillantotta egy nagyobb volumenű akció lehetőségét. Júniusban Deerfield ezúttal sikeresen védte meg magát az indiánokkal szemben, majd szeptemberben egy újabb angol sereg indult Port Royal bevételére. Ugyan szárazföldi reguláris ezredek ezúttal sem vettek részt a támadásban, de ezúttal sikerült a gyarmatokon 2000 főt kiállítani és hozzájuk csatlakoztak az Amerikába vezényelt flotta tengerészei is. A harmadik kísérlet sikerrel végződött. A terület nevét Nova Scotia-ra (Új-Skócia), a kikötőt pedig a királynő tiszteletére Annapolis Royal-ra keresztelték. A győzelmen felbuzdulva a kormány 1711-ben ismét elővette a két évvel korábbi terveket (kombinált támadás Montreal és Quebec ellen). E célból egy igen jelentős armadát vontak össze. 15 hadihajó (890 ágyú), 40 szállítóhajó, két gyarmati ezred és 800 indián mellett hét reguláris ezredet (Kirk, Hill, Segmore, Disnee, Windress, Clayton, Kaine) vezényeltek az Újvilágba. Ez utóbbiak Marlborough alatt megjárták az európai frontokat és részesei voltak a korábbi fővezér győzelmeinek.[21] Ennek a közel 6000 fős seregnek igen jó esélyei voltak a hadjárat sikeres véghezvitelére. Az erős egységekhez, azonban jó hadvezér is kellett volna. Ez utóbbi nem teljesült. A tory kormány John Hillt, Anna királynő kegyencnőjének (Lady Masham) rokonát és Walker admirálist nevezte ki a Quebec elleni támadás vezetőének. A flotta végül nem érte el a célját, egyrészt a parancsnokok hozzá nem értése, másrészt a Szent Lőrinc-folyón történt hajószerencsétlenségek miatt. Ezt követően már csak helyi jellegű összecsapásokra került sor, míg végül 1713. július 13-án nyolc törzsfő aláírta a békeszerződést és ezzel egy időre Amerikában is elhallgattak a fegyverek.[22] Az utrechti békében Anglia megkapta Új-Skóciát (Arcadia), a Hudson-öblölt, St. Cristopher-szigetét és Új-Foullandot (103. melléklet).