A földközi-tengeri kereskedelem mindig is nagy fontossággal bírt Anglia számára. A 17. század végi francia terjeszkedés, azonban ezeket az utakat is veszélyeztette. Az augsburgi liga háborúja idején merült fel a lehetőség, hogy az angol flottának tartósan a térségben kellene tartózkodnia érdekei érvényesítése érdekében. A háború kezdeti szakaszában a flotta csak tavasszal tudott elindulni a térségbe és szeptemberben már vissza is kellett térnie. Végül 1694-95 telén Russell admirális svadronja a Földközi-tengeren maradt. Mivel a spanyol királyság Anglia szövetségese volt, nem volt nehéz megfelelő kikötőt találni. Viszont mindez nem valósulhat meg, ha esetleg barátból ellenséggé válik. Mindez 1701-ben valósággá vált. Marlborough, követve III. Vilmos Földközi-tengeri politikáját, megfelelő kikötő, sziget megszerzését tervezte a térségben.
A spanyol nemesség zömét alkotó Kasztília tartomány, már a háború kitörése előtt elkötelezte magát a francia, V. Fülöp mellett. A félsziget keleti felén elterülő Katalónia, azonban tovább folytatta szeparatista hagyományait. Adott volt, tehát egy terület, ahol a szövetséges erők megpróbálkozhattak egy partraszállással, a siker reményében és Fülöppel szemben Károly főherceget ültetnék a spanyol trónra.
Ha megvizsgáljuk a félszigeten bevetett erők létszámait, azt kell mondanunk, hogy ez a terület csak másodlagos hadszíntérnek számított. Míg Németalföldön 60-100 000 hadseregek csapnak össze, itt mindössze 15-30 000 főt számlálnak az egyes csatákban részt vevő felek. Ugyanakkor a nyílt csaták gyakorisága nagyobb, mint a fenti északon.
A németalföldivel ellentétben itt egy újdonsággal is találkozhatunk. A flotta jelenléte és a part-menti hadmozdulatok a két hadászati nem összehangolt fellépését követelték meg. Mint látni fogjuk a flotta eleget tett mindazon terveknek, melyeket Marlborough vett át Vilmostól, mely szerint megfelelő bázisokat és kikötőket kell szerezni az angol kereskedelem biztosítása érdekében (Gibraltár, Port Mahon). Az angol flotta ugyan többnyire fölényben volt a franciákkal szemben, nagy tengeri ütközetre csak egy ízben került sor (Malaga 1704), mely nem hozott tényleges angol sikert.
Meg kell még emlékeznünk az ezen a fronton tevékenykedő angol hadvezérekkel. Az itt szolgáló szárazföldi parancsnokok (Galway, Peterborough, Stanhope) egyike sem rendelkezett olyan képességekkel, mint Marlborough hercege, ám többnyire megállták a helyüket. Szintén közös volt bennük, hogy mindannyian jó viszonyban voltak a herceggel és emiatt a toryk céltábláivá váltak (kivéve Peterborough, akinek tetteit felnagyítva felhasználtak Marlborough ellen). A flotta parancsnokai (Rooke, Shovell, Leake) ezzel szemben kiválóan látták el feladatukat, bár nem mindegyikük értett egyet Marlborough nézeteivel.
A szövetségesek helyzetét nehezítette a köztük lévő érdekkülönbség. Károly és környezete főként Peterboroughval került összeütközésbe, mely a gróf természetét ismerve nem volt nehéz.

1701-re az egész spanyol királyság felesküdött V. Fülöpre. A szövetségesek ellen vívott háborúban, még a szomszédos Portugália is a franciák mellé állt, igaz csak földrajzi elhelyezkedése miatt, így várható volt, hogy az angolokkal jó kapcsolatban lévő portugál király amint lehetősége lesz oldalt fog váltani.
Ahhoz, hogy az angol flotta tartósan ellenőrizhesse a Földközi-tengert, kikötőkre volt szüksége, hogy ne kelljen minden ősszel visszatérniük az angol partokhoz. Első fázisként egy Gibraltár előtti bázis kellett. Ennek a célnak az admiralitás Cadiz városát szemelte ki, mely a félsziget egyik, ha nem a legfontosabb kereskedelmi központja volt. A nagy gondossággal előkészített akciót (50 hadihajó, 150 szállító) Rooke admirális és Ormonde hercege vezette. A flotta júniusban futott ki a tengerre és augusztus 24-én kezdte meg a támadást a cadizi-öböl bejárata ellen. Azonban a partraszálló erők és a flotta együttes akciója sem hozott eredményt. „Ezért feladták az ostromot és jelentős veszteséggel visszavonultak…” A megvert flotta azonban még ebben az évben kiköszörülte a csorbát. Miután Byng is csatlakozott Rooke flottájához, híre jött, hogy a spanyol ezüstflotta francia fedezettel a vigói kikötőbe érkezett (100. melléklet). Mielőtt Shovell is csatlakozott volna, Rooke október 23-án támadásba küldte csapatait. Ugyan a kincs egy részét a spanyoloknak sikerült elmenekíteniük, így is tetemes összeg került az angolok kezére és a francia-spanyol flotta ott állomásozó részét is sikerült megsemmisíteniük. Ugyan Rooke Angliában nagy ünneplésben részesült, de a Habsburgokhoz hű spanyolok tiltakoztak az effajta hadviselés ellen.
1703-ban az udvar két részre osztotta a flottát, egyiket a Csatornán állomásoztatott, szemben a bresti francia bázissal, míg a másikat a Földközi-tengerre irányították. Ezt az évet nevezhetnénk az angol földközi-tengeri hatalom megalapozásának is. Mindezt diplomáciával sikerült elérni (bővebben a megfelelő fejezetben). Ennek részeként Methuen lisszaboni angol követnek sikerült szerződést kötnie a portugál királlyal, mely alapján II. Péter csatlakozott a szövetségesekhez, cserébe az angolok állandó jelenlétet alakítanak ki a Földközi-tengeren, valamint Károly főherceget a félszigetre hozzák és a spanyol trónra ültetik. Szeptember 13-án a császár fiatalabb fiát III. Károly néven spanyol királlyá koronázták. Végül októberben újabb sikert könyvelhetett el az angol diplomácia, ezúttal Viktor Ammadeus, savoya hercege váltott oldalt és csatlakozott a szövetségesekhez.
A hadiesemények csak nyáron kezdődtek meg. Marlborough ugyan nagyszabású tervet dolgozott ki. Eszerint a szövetségesek három irányból indítottak volna támadást a dél-franciaországi flottabázis, Toulon ellen (angolok a tenger felől, a savoyaiak kelet felől, a Cavennesi francia felkelők, pedig nyugatról). A tervből végül nem lett semmi, mivel a Rooke irányította flotta mindössze a kereskedelem zavartalanságát biztosította.
1704-ben elérkezett a cselekvés ideje. III. Károly még előző év decemberében Londonba utazott, készen arra, hogy új királyságába vigyék. A hadvezetés ezúttal azt a tervet dolgozta ki, hogy az angol flottának be el kell vinnie Károlyt Lisszabonba, be kell hatolnia a Földközi-tengerre és ha lehetséges fel kell menteniük a franciák által támadott Nice és Villafranca városát. Miután az angol flotta áprilisban a portugál fővároshoz érkezett, a franciákkal megerősített spanyol seregek (26 000 fő) május ás június között több portugál erődöt elfoglaltak (Salvatiera, Pena Garcia, Castello Branca). Miután az angol partraszállási kísérlet Barcelona mellett meghiúsult, új célpontot kellett keresni. Károly és környezete Cadiz elleni támadást támogatott, a Hessen-Darmstadti herceg Gibraltár bevételét javasolta (101. melléklet). A Földközi-tenger bejáratánál levő települést csak igen gyengén volt megerődítve és mindössze 100 reguláris és 400 milicista védte. Az ostrom nem is tartott sokáig (augusztus 1-6.), ám a gondok csak ezután következtek. Vita támadt a szövetségesek közt a hely hovatartozását illetően. Mind Károly, mind az angolok maguknak követelték. Mivel Gibraltár stratégiailag igen fontos helyen feküdt nem volt mindegy, hogy melyik fél szerzi meg magának. A vitából végül az angolok kerültek ki győztesen. A sikert azonban újabb veszély fenyegette, a Toulusse vezette touloni flotta megpróbálta visszaszerezni a „sziklát.” A két flotta augusztus 24-én csapott össze Malaga közelében. A közel egyenlő létszámú flották (50 francia hadihajó, 53 angol hadihajó) küzdelme eldöntetlenül végződött. Mind az angolok, mind pedig a franciák jelentős veszteségeket szenvedtek. Toulusse visszavonult, így Gibraltár megmenekült. Ősszel az angolok visszatértek Angliába. A „sziklát” Hessen-Darmstadt hercegére bízták (1900 angol, 400 holland, 60 ágyú), akit Leaknek és Byngnek kellett fedeznie Lisszabonból. Ugyan a franciák a tél folyamán többször megpróbálták visszaszerezni Gibraltárt, ám Leake elkergette az ostromlókat. Időközben a szárazföldi csaptok élére új parancsnokokat neveztek ki. Az angolokat a hugenotta Galway, míg a franciákat Tessé irányította.
1705-ben következett a terv újabb fázisa. Eszerint a Shovell és a Peterborough gróf vezette szövetséges flotta (57 hajó) Barcálonába viszi III. Károlyt. Azért választották ezt a tartományt, illetve várost a támadás célpontjául, mert Katalóniában mindig is szeparatista mozgalom működött és szívesen elszakadtak volna a spanyol koronától. A Gibraltáron túlhaladó szövetséges flotta augusztusban ért a valenciai partokhoz és elfoglalták Altea és Denia városát. Augusztus 22-én vetett horgonyt az angol flotta a célpont előtt. „Barcelona az egyik legnépesebb városok egyike a spanyol királyságban, bástyákkal megerődítve. Egyik oldalról a tenger a másikról egy Montjuic nevű erőd biztosítja.” A szövetséges haditanács, azonban nem volt egységes állásponton. Egyesek a város ostromát javasolták, mások a tartomány meghódítását, míg akadtak olyanok, akik egyenesen Madridba akartak vonulni. Peterborough szokása szerint ezúttal is ingadozott, ám végül az ostrom mellett tette le a voksát. Montjuic erőd bevétele után a város október 9-én esett el. A Károlyhoz hű spanyolok mindeközben Valenciát állították az új király pártjára (december 16.). Időközben Galway és Das Minas is előrenyomult nyugat felől. Az év végére Katalónia és Arragónia egy része felesküdött III. Károlynak.
1706-ban azonban Barcelona is veszélybe került. Tessé és Toulusse kombinált serege (25 000 fő) tavasz elején megkezdte a katalán főváros ostromát. A még ki nem javított falakat 4000 angol védte és ha Károly nem lett volna ott a lakosság valószínűleg feladta volna Barcelonát és lemészárolta volna a helyőrséget. Március 26-án Károly kétségbeesett levelet írt Leakenak: „Miután az ellenség Katalónia hercegségemet minden oldalról fenyegeti és városomat, Barcelonát szárazföldről akarják visszafoglalni és tenger felől 7 hete blokád alatt állunk. Azt akartam, hogy ismerje helyzetünket és, hogy elmondjam azon kívánságomat, hogy jöjjön ide minden igyekezetével (halogatás nélkül) a hajókkal, csapatokkal és pénzel, amit a Királynő, az ön Úrnője a rendelkezésemre bocsátott…” Az angol admirális megtagadva Peterborough azon parancsát, mely szerint a beérkező csapatokat Valenciába vigye, azonnal a király segítségére sietett (május 7). A blokád megszűnt, és nem sokkal később Tessé is visszavonult. Időközben Galway és a portugál csapatok folyamatosan nyomultak kelet felé. Elfoglalták Plasencia, Alcantara, Crudad Rodrigi, majd Salamanca városát. A madridi udvar június 20-án Burgosba menekült, hét nappal később Galway csapatai bevonultak a spanyol fővárosba. A lakosság kezdetben mutatott némi együttműködést az új urakkal, ám az idő a Bourbonoknak dolgozott. Károly és Peterborough közt ismét vita tört ki a Madridba vezető utat illetően. Az angol főparancsnok a Valencia tartományon átvezető könnyebb utat javasolta, de a király az arragóniai útvonal mellett döntött. A francia erősítés beérkezése után V. Fülöp októberben ismét Madridban volt, míg Károly visszavonult Barcelonába. Ennek ellenére Leake sikeres akciókat hajtott végre a félsziget keleti-partja mentén. A nyár folyamán bevette Cartahenát, Alicantét. Az ősz folyamán, pedig Mallorca és Ibiza szigetét. Viktor Ammadeus indőközben szintén segítséget kért Leaketől, ám Károly tiltakozott ez ellen: „ha Ő [Peterborough] leválaszt egy zászlóaljat is a spanyol ügy elvész és igen kevés vagy semmilyen segítséget nem fog jelenteni a Savoyai hercegnek.” Peterborough a télre Itáliába utazott, hogy kipihenje a spanyolországi csatározásait. Az angol kormány még decemberben a helyszínre irányította Riverst, aki jelentős erősítést hozott volna. A gróf azonban még meg sem érkezett máris a helyszíni hadvezéreket szidalmazó leveleket küldött Londonba.
1707-ben végül Marlborough és a kormányzat úgy döntött, hogy visszarendeli a Károllyal igen rossz viszonyban álló Peterborought. A helyét ideiglenesen Galway vette át. A helyzet azonban nem javult. A hugenotta hadvezér angol-holland-portugál csapataival aktív hadműveletekbe kezdett annak ellenére, hogy ebben az évben a Toulon elleni hadjárat miatt a spanyol hadszíntéren védekező taktikát javasolt a kormányzat. Károly és csapatai ennek megfelelően a keleti parti erődökbe húzódtak. Galway, azonban Madrid felé vette az irányt. Éppen Villenát ostromolta, amikor híreket kapott a franciákról, amik később a vesztét okozták. „Ő [Berwick] meghagyta két ír tisztnek, hogy menjenek át az ellenséghez, mint dezertálók és azt a mesét adta a szájukba, hogy az orleáns-i herceg útban van, hogy csatlakozzon Berwickhez 12 000 emberrel, ez 2 napon belül meg fog történni és ezután csatára fogják kényszeríteni Galwayt…” Az április 25-én lezajlott almansai csatában a franciák 25 000 fős hadserege (ebből 8000-et Itáliából vezényeltek át a József és XIV. Lajos által kötött szerződés alapján) állt szemben a szövetségesek 15 000 katonájával (99. melléklet). Galway tudva, hogy a spanyol lovassággal nem vehetik fel a versenyt, angol gyalogosokkal erősítette meg saját lovasságát. A csata kezdetben a szövetségesek javára dőlt el, ám a portugál csapatok megfutamodtak és így Berwick serege kerekedett felül. Ezt követően a franciák sorra foglalták el Valenciát (május 9.), Zaragozát (május 26.), majd Leridát (október 14.). Károly Katalóniába szorult vissza a vereségek következtében. A sikertelen touloni hadjárat után Shovell tengeri vihar áldozata lett és Leaket nevezték ki az angol flotta főparancsnokává.
1708-ban változások álltak be a szövetséges hadvezetésben. A főparancsnoki pozícióba a magyar hadszíntérről átvezényelt Starhemberg, míg az angol csapatok élére Stanhope került. Marlborough májusi levelében új fejleményekről tájékoztatta Galwayt: „El kell mondanom Lordságodnak, hogy az itáliai csapatokat már megszavazták Spanyolországnak, azt sikerült elérni, hogy 4000 birodalmi gyalogost küldjenek ebben az évben…” Leake júniusban köt ki Vadonál (Itália), hogy átszállítsák az említett csapatokat. Károly sieteti visszatérését: „az ellenség 10-e óta vívja Tortosa városomat…” A csapatok végül későn érkeztek, és a város elesett. Ezt követően ismét az angol érdekek vették át a hadszíntéri stratégiát. Továbbra is megfelelő kikötőt kerestek a flotta teleltetésére. Leake előbb Cagliarit (július 30-augusztus 13), majd a Minorca szigetén levő Port Mahon erődjét (szeptember 29) foglalta el.
Szeptemberben újabb 4000 birodalmi gyalogos érkezett Barcelonába, tovább növelve ezzel a szövetséges had létszámát. Ennek ellenére az év folyamán elesett Denia (november), majd újabb rossz hír érkezett Marlborough-hoz: „Mr. Stanhope 4-én érkezett ide, miután kapituláció következtében kiürítette Alicantét.” 1709-ben a béketárgyalások előrehaladását gyorsítandó, XIV. Lajos 27 zászlóalj kivételével kivonta csapatai zömét a félszigetről. Ennek ellenére május 7-én Galway ismét vesztesen hagyta el a csatateret, ezúttal Campo Maiornál. Az angol csapatok jobb ellátását biztosítandó Anna a félszigetre küldte James Craggs-t.
Mivel a béketárgyalások megszakadtak, 1710-ben ismét kiújultak a harcok. A spanyolok a franciák távolléte miatt kezdetben csak saját újonnan szervezett csapataikra támaszkodhattak. Július 27-én Almenaránál a fölényben levő szövetséges hadak (Starhemberg 24 000 fő, Villadarias 22 000 fő) győzelmet arattak a spanyol csapatok felett. A folytatás is hasonlóan alakult. Ugyan Bay márki vezetésével egyre több francia érkezett a félszigetre, augusztus 20-án Zaragóza mellett ismét szövetséges győzelem született. A hadjárat tetőpontján, szeptember 29-én III. Károly bevonult Madridba. Az öröm, azonban nem tartott sokáig. Noailles és Vendome ellentámadásba lendült, és előbb a szövetséges seregtől elszakadó angolokat (Brihuega dec. eleje), majd a visszaforduló birodalmi csapatokat (Villaviciosa december 10.) verték meg. Az év végére Károly kezében már csak Barcelona, Tarragóna és Iguelada maradt.
További változásokat hozott az 1711-es év. „Argylle hercegét küldték a királynő csapatainak élére, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá munkájához, ám tökéletes kudarcot vallott.” Áprilisban meghalt József császár és választott utóda az immáron VI. Károly szeptemberben Bécsbe utazott. Ezzel gyakorlatilag eldőlt, hogy V. Fülöp marad a spanyol királyság feje. Ezt az 1713-as utrechti békében rögzítették. Barcelona 1714-ben megnyitotta kapuit Fülöp csapatai előtt. Portugáliával szintén ebben az évben írták alá a békeszerződést. Ezzel megkezdődött a Bourbonok Spanyolországi uralma.