A 17. század második felében a francia hegemónia egyértelművé vált, XIV. Lajos reuniós (1668-69), holland (1672-79) és spanyol (1683-84) háborúival, hatalmas hadseregével és flottájával döntő tényező volt a korszak Európájában. Ezen a tendencián 1680-as évek második felében repedések kezdtek látszódni. 1686. július 9-én megalakult az augsburgi liga, melynek tagja volt a császár, a spanyol, a svéd király, és több német fejedelem (Pfalz, Bajor Választófejedelemség). Az új szövetség, bár már korábban is harcoltak egymás oldalán igazi kihívást jelentett XIV. Lajos számára. Emellett számolnia kellett az örök túlélő Egyesült Tartományokkal, valamint annak vezetőjével, a kiváló diplomatával, Orániai Vilmossal is. A francia király érzékelve ellenfelei lépéseit, ismét meg akarta mutatni, hogy ő diktálja az európai eseményeket. Előbb a kihalt pfalzi uralkodó család birtokainak részét követelte, mondván az öccse feleségét illeti, majd az új kölni választófejedelem kinevezésébe akart beleszólni. Számításai azonban nem jöttek be, így ismét a háború eszközéhez nyúl, abban reménykedett, hogy gyors hadműveletekkel gyorsan lezárja az ügyet, ahogy azt a spanyolok ellen tette 1684-ben. Nagyot tévedett, először, de nem utoljára. Vilmos tudta, hogy a háborút nem nyerhetik meg külső segítség nélkül, főleg úgy, hogy a birodalmi csapatok nagy része Keleten harcol a török ellen. A korábban ismertetett módon kihasználta, hogy Lajos a Rajna mentén támad, partra szállt Angliában és megszerezte az angol trónt. Anglia a 17. század második felében rendre Franciaország mellé állt, az európai konfliktusokban, bár szárazföldi csapatokkal nem igen képviseltette magát. Vilmos trónra léptével mindez gyökeresen megváltozott. Az újdonsült uralkodó nem folytatta elődei azon politikáját, mely szerint nem kell beavatkozni a kontinens ügyeibe, számára az európai erőegyensúly és főleg Hollandia biztonsága volt a fontos. Immáron több fronton indult meg a harc (Németalföld, Itália, Rajna mente). 1689. márciusában egy újabb hadszíntér nyílt meg. Vilmos a Julianus-naptár szerinti február 27-én egy levelet juttatott el az angol alsóháznak, melyben ez állt: „ Az egykori Jakab király francia csapatokkal kihajózott Brestből, hogy Írországban partra szálljon.” A parlament kiállt a király mellett és csapatokat küldött Írországba. Jakab időközben Tryconnell segítségével csaknem az egész szigetet elfoglalta. Viszont az írek politikai jogokat akartak kierőszakolni Jakabtól, aki emiatt nem tudott eleget foglalkozni a hadvezetéssel. Ugyan a Vilmos által küldött Schomberg vezette sereg betegségek és egyéb okokból megfogyatkozott, mégis sikerült valamilyen eredményeket elérnie. 1690. márciusában, maga a király jött nagy sereg élén a szigetre és a július 11-én lezajló boyne-i csatában győzelmet aratott a francia-ír csapatok felett, bár azok veszteségei nem voltak jelentősek. A harcokat végül John Churchill és Ginkel fejezete be. Előbbi két fontos part menti várost, Cork-ot, és Kinsale-t ostromolt és szerzett meg , míg utóbbi Aughirmnál mért döntő csapás a francia-ír csapatokra. Jakab elmenekült, az írek pedig Limerick-ben (1691. október 13) békét kötöttek Ginkellel. Eszerint az ír sereg szabadon távozhat Európába (14 000 élt a lehetőséggel), a katolikusok megtarthatták azokat a jogaikat, melyeket II. Károly alatt élvezhettek, valamint ígéretet kaptak a korábban katolikus kézben lévő földek egy részének visszaadására. Ez utóbbi a Londonba érkező szerződéstervezetben már nem kapott helyet és emellett az újonnan összeült protestáns ír parlament a békét sem ratifikálta. Időközben a kontinensen nem haladtak ilyen jól a dolgok. Ugyan az angol-holland és a francia flotta első összecsapása a szövetségesek győzelmével végződött (május 2.), az angol parlament hadat üzent XIV. Lajosnak (május 9.) és május 9-12-én Bécsben létrejött a Nagy Szövetség (császár, német fejedelmek, Savoya, Egyesült Tartományok, Anglia, Spanyol királyság), a háború hamarosan a franciák kedve szerint alakult. Mivel Vilmos Írországban volt, az angol és szövetséges csapatokat Németalföldön Waldeck vezette (az angolokat Churchill). Ugyan első csatája győzelemmel zárult, de egy éven belül két súlyos vereség érte a szövetséges csapatokat. Először 1690. július 1-én Fleurusnél a Luxemburg marsall által irányított francia szárazföldi csapatok győzedelmeskedtek, majd 1690. július 10-én Beachy Headnél a szövetséges flotta is katasztrofális vereséget szenvedett, ez utóbbi bizonyos szinten Mária királyné hibája is volt, hiszen ő utasította Lord Torringtont az összecsapásra, pedig a franciák 100 hajója meghaladta a szövetséges flotta haderejét (72 hajó). Az 1692-es év sem alakult túl jól a szárazföldön (Mons, Hal, Namur bevétele), de a tengert ismét az angol-holland flotta uralta. A Lord Russell vezette szövetséges flotta május 29-én csapott össze a franciákkal La Hogue közelében. A csata kimeneteli igen fontos volt abból a szempontból, hogy amennyiben a franciák győztek volna, Jakab ismét elindult volna Anglia felé. Ez azonban nem következett be, az angolok teljesen felújították a flottát és új szárazdokkokat is építettek, így bizakodva várták az összecsapást, főleg úgy, hogy a számbeli fölény ezúttal nekik kedvezett. „…és ezután így folytatódott a dicsőséges La Hogue-i csata, melyben felgyújtották és elpusztították az admirális hajóját (Tourbeville-t), ahogy a flotta nagy részét is néhány szállítóhajóval és kisebb vitorlással együtt…” Így meghiúsult Jakab ismételt partraszállása is. Az öröm azonban nem tartott sokáig, a szárazföldön előbb 1692. júliusánan Steenkirknél, majd 1693. július 29-én Neerwindennél ismét a franciák győztek. Ugyan az angol flotta az 1693-94-es év telét a Földközi-tengeren töltötte, és Vilmosnak sikerült 1695 nyarán visszaszereznie Namurt, a franciák még mindig jobban álltak és sikerült Savoyát kikapcsolniuk egy különbékével. A patthelyzet és a gazdasági válság, arra késztette a feleket, hogy megkezdjék a béketárgyalásokat. Ebben a háborúban kiderült, hogy a háborúkat már nem lehet egy-egy győztes csatával megnyerni, hiszen a franciák végig fölényben voltak, mégis képtelenek voltak döntő vereséget a szövetséges csapatokra. Mindemellett XIV. Lajost az is a békére késztette, hogy II. Károly spanyol király már a halál szélén állt és diplomáciai eszközökkel könnyebb lesz részt szerezni a Spanyol birodalomból. A rijswijki békét végül 1697. október 20-án írták a felek, bár a császár erre csak november 1-én, volt hajlandó. A szerződés szerint a Francia Királyság Strasburg kivételével visszaadja a háború idején elfoglalt összes területet, elismeri III. Vilmost, mint angol királyt és nem támogatja az ellenfeleit. A Spanyol-Németalföld határán levő erősségekbe holland katonák költözhettek.